[ Pobierz całość w formacie PDF ]
Csak két nap múlva tudták meg, hogy a Lützow elsüllyedt ugyan, de
fel-ült a sekély tenger fenekére. Az orr melletti találat beszakította az alját.
A dokk nem volt mély, de a Lützownak kétségtelenül vége volt, az
iszapban feküdt.
(Valaki a haditengerészetnél azt állította, hogy nem süllyesztették el
igazán, hiszen a fedélzet a víz felett maradt...)
Amint kijavították a gépeiket, a 617-esek néhány Adut és Bátyót
Helgoland fölé vittek, és szétrombolták a szigeten emelt erQd hatalmas
ágyúinak a felét. Másnap visszamentek, hogy elintézzék a többit. Ezzel
Németország elveszítette az ellenQrzést az északnyugati kikötQkhöz vezetQ
útvonalak felett.
Cochrane-t kinevezték a háború vége felé önállósult Szállítási
Parancsnokság fejévé. Az 5. ezred új parancsnoka kijelentette, hogy
Fauquier nem repülhet többet, mert nem akarja, hogy az utolsó percekben
haljon meg. A kemény kanadai éppen a harmadik arcvonali fordulóját
fejezte be, és három Szolgálati Érdemrendet meg egy RepülQ Szolgálati
Érdemkeresztet kapott.
A Wehrmacht maradványai Bajorországba, Hitler déli erQdítményébe
húzódtak vissza, Berchtesgaden mellé. Úgy látszott, hogy a 617-eseknek
nem akad több munkájuk, de aztán valakinek eszébe jutott a megjegyzés,
amelyet Hitler a közelmúltban tett pártja vezetQinek: Azt olvasom
mostanában az angol sajtóban, hogy le akarják rombolni a vidéki házamat.
Szinte sajnálom, hogy nem teszik meg, mert amit magaménak mondhatok,
semmivel sem értékesebb, mint bármely polgártársam háza.
Lelkiismeretét megkönnyebbítendQ, a 617-esek elrepültek
Berchtesga-den-be. Remélték, hogy Hitler ott tartózkodik, és a házával
együtt eltemethetik. A világ ma már tudja, hogy Hitler akkor Berlinben
volt, de ez végül is nem változtatott a dolgon.
Az egész környéket mély hó borította, és Berchtesgaden úgy
egybeolvadt a környezQ hegyekkel, hogy a század nem ismerte fel.
Mindenesetre a közelben azonosítottak egy SS laktanyát. Hitler
testQrségének lakóhelyét Bátyókkal és 450 kilósokkal a földdel tették
egyenlQvé, s ez Hitler távollétét tekintve valószínqleg sokkal hasznosabb
volt, mintha tojásaikat a Sasfészekbe rakták volna.
Ez volt a 617-esek utolsó bevetése - bár talán mégsem a legutolsó.
Fauquier egyedül elment Németországba, ahol teljesen véletlenül, a
megvert ellenség megadta neki magát.
Úgy történt, hogy az Admiralitás elismerte ugyan a 617-esek
pontosságát, amellyel a tengeralattjáró dokkokat bombázták, de nem akarta
elhinni, hogy a bombák átszakították a vasbeton tetQzeteket. Harris
megkérte Fauquiert, hogy menjen át, és nézze meg, mi a helyzet. A
Taktikai LégierQ Hamburgtól délre fekvQ támaszpontjára repült. Reggel
egy másik ezredessel és egy tolmáccsal kihajtattak a hamburgi dokkokhoz
annak tudatában, hogy a város aznap délelQtt tíz órakor adja meg magát.
Hamburgon áthajtva csodálkoztak, hogy miért nem látnak szövetséges
katonákat, és vajon miért bámulják Qket a német katonák, de egy pillanatig
sem jutott eszükbe, hogy Hamburg valójában nem adta meg magát, és
rajtuk kívül egyetlen angol katona sincs a városban.
Megálltak a nagy dokkok árnyékában, bementek egy oldalajtón, és
elképedve nézték a pokoli romokat. Néhány nagy bomba átütötte a
tetQzetet. Meggörbült vasak és lehullott betondarabok borítottak mindent.
Éppen két agyonnyomott tengeralattjárót nézegettek, amikor észrevették,
hogy nincsenek egyedül. Egy náci tengerész állt mögöttük. Tisztelgett. -
Átfáradnának a tiszt urak a parancsnokhoz? - kérdezte. Követték a katonát
a dokk másik oldalára, és döbbenten álltak meg kétszáz felsorakozott
német tengerész láttán. A parancsnokuk eléjük jött, összecsapta a bokáit és
tisztelgett. - A hamburgi dokkok körzete megadja magát - közölte.
Fauquier nagy zavarba jött. Nem tudta, hogy Hamburg még mindig
német kézen van. Szerencsére a német tiszt sem tudta. A dokknak nem volt
telefonkapcsolata a várossal, és ez volt az egyetlen oka annak, hogy Q adta
meg magát Fauquiernek és nem fordítva.
A tolmács meglehetQsen tapintatlanul elmondta a német tisztnek, hogy
Fauquier vezette azt a támadást, amellyel szétrombolták a dokkot. Fauquier
elképesztQ melléfogásnak érezte a dolgot, és várta a bosszúszomjas
kirohanást. Teljesen megdöbbent, amikor a tiszt ehelyett összecsapta a
bokáját, és udvariasan megjegyezte: - Gratulálok az eredményes
támadáshoz.
Fauquier nem tudta, hogy mit tegyen, összecsapta hát Q is a bokáját. -
Köszönöm - válaszolta.
A német elmondta, hogy a támadás alatt ott volt a dokkban. Mások
meghaltak, de Q megúszta. P volt az egyedüli túlélQ, mert véletlenül a
mqhelydaru acélborítású fülkéjében tartózkodott. Meghívta Qket ebédre.
Az étkezQ egy félig elsüllyedt és kissé oldalra billent szállítóhajó
kabinjában volt. Követték a németet a fedélzetre, és elfogyasztották a
száraz kétszersültbQl és kolbászból álló ebédet, miközben a tiszt arról
beszélt, hogy az angol bombák bizonyára rakéta-meghajtásúak, hiszen
képesek voltak áttörni a födémet. Fauquier nem világosította fel az
igazságról.
Fauquiernak fogalma sem volt, hogyan kell fogadni, ha valaki megadja
magát. Berakatta a német kézifegyvereket a kocsijába, és áthajtatott a
városon.
Azután május 8-án mindennek vége lett, és a 150 pilóta, navigátor,
bombacélzó, rádiós, fedélzeti szerelQ és lövész rádöbbent, hogy most már
ugyanolyan esélyük van arra, hogy majd valamikor, idQsebb korukban
természetes halállal távozzanak, mint bármelyik közönséges halandónak.
Majdnem másképp történt azonban. A 617-eseket és egy másik
századot beosztották a Tiger Force -ba. A RAF ezt az alakulatot adta
Japán stratégiai bombázásához.
Okinawáról szálltak volna fel, és a Kyushut a japán fQ szigettel,
Hanshuval összekötQ hidakra dobták volna Bátyóikat és Aduikat , hogy
elvágják az utánpótlási vonalakat, mielQtt az amerikaiak a tervek szerint,
1946 januárjában partra szállnak majd Kyushun.
Már útra készen álltak, amikor az Adunál sokkal rombolóbb két
bomba lehullott Hiroshimára és Nagaszakira, - és Japán megadta magát.
[ Pobierz całość w formacie PDF ]